Szabó Balázs:
Barátaim
Némaságából ismét
Előbújt magányom,
Hogy lófrálhasson egyet
Kietlen tanyámon.
Utálom ezt az érzést
Iszonyúan nagyon,
Tudom jól, a barátság
Az igazi vagyon.
Nyáron a haverokat
Elnézve a grundon,
Szívem szól halkan hozzám,
Kissé kopott hangon:
"Tedd most kicsit énreám
Balázs a kezedet!"
De jó is volna együtt
Focizni veletek?
Ha meglátok valakit
Közülük a télen,
Megint elkap ugyanaz
Az érzés, mint régen,
Mikor velük töltöttem
A hideg estéket
Megfagyott lelkem köztük
Talált menedéket.
Amikor őszi estén
Az utcákat járom,
Ismerős házak előtt
Újra őket várom.
Tán a ködben felbukkan
Mégiscsak valaki,
Az esőben jó volna
Hangjukat hallani.
Mikor tavasszal velük
A buszomra várok
Már nem néznek sajnos rám
A régi barátok.
A vágyam is felébred
Az éledő fákkal
Aztán együtt halok meg
A letűnt világgal.
