Mihályi Réka Álommanó
Van egy manócska, akit úgy hívnak Szuszi.
Mikor homlokodra száll az esti puszi,
Fejedben mocorog, fiókjait lesi,
a nadrágját, vagy a zokniját keresi?
Hát nem ilyen szétszórt ez a csöpp manócska,
megvan a zoknija, bár kicsit már ócska...
Szuszi csak az ódon fiókokat nézi,
miben a képeket, emlékeket őrzi.
Mikor már csak lassan pihegsz behunyt szemmel,
Szuszi fog egy fiókot, kezdi egy szebbel...
Bele-bele kukucskál, lassacskán húzza,
Ilyenkor még kezed a lepedőt nyúzza.
Szuszi már mosolyog, látja mi van benne,
Látja, hogy lábikód az egekbe menne.
A kék ég madarakkal. Ez a fiók-kép,
A manó megunja, hát arrébb áll ekképp.
Mást akar most, nem kék eget, madarakat,
Kihalt utcák várják, s pár betört kirakat.
Alszik a város kék paplanba takarva,
Továbblép a manó a nyüzsgést akarva.
Nyári kép, dúdol a Nap, cikázik a lég,
futnak együtt, kézen fogva, harsog az ég,
Sokaság, meg sem áll, nevetve elterül,
Boldogság kerülget, de aztán elkerül.
Ráfagy a mosoly a kismanó arcára,
megáll, emlékszik a Boldogság-harcára.
"Értelmetlen harc egymás ellen.
Önmagunkkal szemben...a másik mellett."
De koppan egy piros gomb a manó fején,
Felkonyul és ott terem máris a helyén.
Eszébe jut, hogy ő dolga felejteni,
nem kéne ezt az emléket elejteni...
Keres egy másikat, ami már porosabb,
Látszik is rajta, mert a fiók szorosabb.
Rángatja a manó, már majdnem rugdalja,
a kíváncsiság az oldalát furdalja.
Mi lehet benne? A legmerészebb vágyad?
Nagyokat nyög közben alattad az ágyad...
Mi lehet benne? Féltve lopott félelmed?
Vagy képek arról, mit elhagytál hol leld meg...
Gondolja a manó, hát most meg mit tegyen?
Rugdalja még szét, igyon, vagy inkább egyen?
Még most se nyílik, a manó tiszta ideg,
Közben meg egyre közeledik a hideg.
Megfogja a manó, hirtelen kirántja,
A fiókból kiborul minden pikrántya.
Dühöng a manó, vörös az ábrázata,
Eláll a lélegzete, a káprázata.
Meglátja azt amit mindig is keresett,
Ami nagy volt rá, s miben párszor elesett,
Ott hevert most a nagy kupac pikrántyában,
S a manó beleugrott a nadrágjába.
