Te és Én
Ismerek egy kis, szürke, cincogi egeret,
Ki még nem szenvedett az életben eleget.
Életvidám és boldog állatka volt,
Rosszat, ha kellett, akkor sem szólt.
Játszott és szórakozott,
Örült és unatkozott.
Kedvessége néha magasra hág,
Jópofát, olykor, mégis kényszerből vág.
Aztán jött, egy kis fehér egérke,
Ki szívét, teljesen elnyerte,
Pedig a fehér nem gondolt semmire,
Csupán egy kis, baráti szeretetre.
Szórakozni jártak, jól érezték magukat,
Egymáshoz őszinték és igazak voltak.
Az élet, ha lehetett, még csodásabb lett,
A szürke egér, a fehérbe szeretett.
Egy idő után, már nem is a földön járt,
Képzeletben a fehérrel, a tejúton sétált.
Váratlanul a szürke elutazik egy időre,
S a fehér, magát, elszakítja tőle.
A kis szürke egér a fal felé fordult,
S kérdezte: ki ez, kibe így belebolondult?
Az élet felborult körülötte,
Mikor reményét elvesztette.
Csak feküdt némán, a plafont bámulta,
Búval, de magát álomba ringatta,
Mert alvás közben, nem hiányzik neki,
Mi nem az övé, a kis, fehér, cincogi.
Bóka Gábor
(1994.)
