Már vége van
Kint fut a szél, felhők bújnak össze tőle.
Betakart napunk fényét, már elgyötörte.
Lassan sír az ég, gyöngye, könnye, porba hull.
Az égi rónán, cikázó fények kardja, is felvonul.
Hull a nyári zápor, ezernyi cseppje, szerteszáll.
Ereszem alatt pihent meg, egy ázott, kismadár.
Csicsergő hangja csengő dallam, hallgatom.
Boldogsággal tölti lelkem, oly jó nagyon.
Te merről jöttél, merre mennél, mondd, mesélj?
Maradhatsz is, ha nincs ki, várjon, itt ne félj.
És ha a szél megbékél, fenti könnyek tengere, eláll.
Tudom, hogy menni fogsz, de mégis kérem, maradj, el ne szállj.
Megosztanám veled, minden titkom, halld szavam.
Borongós a szívem, lelkem, nem lelem magam.
Mint fent az ég, úgy sírok én is, hát otthon ez?
Segíts kedves, kicsiny vendég, jól látom-e?
Nincs ki átöleljen, mint téged, fenn az ég.
Otthont ad, a végtelenbe nyúló, messzeség.
Neked megvan az, mire mindig vágytam,
Hiszen lelked, tested, örökké szabad.
Irigy vagyok, veled mennék, de bátorságom cserben hagy.
Így csak nézlek, és ámulva bámulom, ó de szép vagy.
Az égbe vágytam, de itt is megtaláltam, béke van.
Minden halkul, te messze röppensz, már vége van.
