Kosztolányi Dezső
Szerenád
A kormos égből lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Dideregve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.
S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.
Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!
Csak a szeretetet lehet vég nélkül osztogatni úgy, hogy közben mégsem fogy el.
Anne Morrow Lindbergh
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ. Összes bejegyzés megjelenítése
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A JÓ ÉLET
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A JÓ ÉLET
Én csüggedt lelkem, én csüggedt szivem,
daloljatok és mondjátok: igen.
Hurrázzatok e nyári hajnalon,
ne hagyjatok ködökbe hajlanom.
Korán keltem. Fölhúzom a rolót.
A nyári nappal együtt lángolok.
Most kikiáltom, élni, élni szép.
Boldog, ki él és boldog, aki lép.
Boldog a táncos és a sánta is,
az élet jó még őiránta is.
Mert minden jó. Éhezni s enni jó,
áldott az éhség s áldott a cipó.
Szomjazni is jó, s ha a fény zizeg,
meginni egy pohár jeges vizet.
Fürödni, úszni, míg erőnk kitart,
elszívni a dívánon egy szivart.
Ó július, aranyos a ködöd,
torzult ajakkal tüzet gügyögök.
A vörös nyár zúgása bátorít,
én, élet atlétája, állok itt.
Szaladni tudnék, nem tudom hová,
szeretnék élni, végtelen soká.
Száz évig, míg a testem megtörik,
szeretnék élni, élni örökig.
Az arcom mostan csupa-csupa fény,
az Isten karjaiba szálltam én,
mint egykor anyám köténye alá,
és úgy tekintek félve-bízva rá.
Én jó vagyok, ezrek jósága tölt,
más vágyam nincs, tartson soká a föld.
Jó emberek, ezt kéri társatok,
csak talpalatnyi földet adjatok.
A végtelenben egy kicsi helyet,
hol meghúzódhatom és élhetek.
Én csüggedt lelkem, én csüggedt szivem,
daloljatok és mondjátok: igen.
Hurrázzatok e nyári hajnalon,
ne hagyjatok ködökbe hajlanom.
Korán keltem. Fölhúzom a rolót.
A nyári nappal együtt lángolok.
Most kikiáltom, élni, élni szép.
Boldog, ki él és boldog, aki lép.
Boldog a táncos és a sánta is,
az élet jó még őiránta is.
Mert minden jó. Éhezni s enni jó,
áldott az éhség s áldott a cipó.
Szomjazni is jó, s ha a fény zizeg,
meginni egy pohár jeges vizet.
Fürödni, úszni, míg erőnk kitart,
elszívni a dívánon egy szivart.
Ó július, aranyos a ködöd,
torzult ajakkal tüzet gügyögök.
A vörös nyár zúgása bátorít,
én, élet atlétája, állok itt.
Szaladni tudnék, nem tudom hová,
szeretnék élni, végtelen soká.
Száz évig, míg a testem megtörik,
szeretnék élni, élni örökig.
Az arcom mostan csupa-csupa fény,
az Isten karjaiba szálltam én,
mint egykor anyám köténye alá,
és úgy tekintek félve-bízva rá.
Én jó vagyok, ezrek jósága tölt,
más vágyam nincs, tartson soká a föld.
Jó emberek, ezt kéri társatok,
csak talpalatnyi földet adjatok.
A végtelenben egy kicsi helyet,
hol meghúzódhatom és élhetek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Hamvas Béla
“Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között.
Miért csillag a barát?
És miért barát a csillag?
Mert olyan távol van, és mégis bennem él?
Mert az enyém, és mégis elérhetetlen?
Mert az a tér, ahol találkozunk nem emberi, hanem kozmikus?
Mert nem kíván tőlem és én sem kívánok tőle semmit?
Csak azt, hogy legyen, és így, ahogy van; és ő van, és én vagyok, ez kettőnknek tökéletesen elég?
Nem lehet rá válaszolni.
Nem is kell.
De, ha nem is lehet, barátom iránt mindig azt fogom érezni, hogy csillag,a világegyetemnek rám ragyogása.”